Amint kinyitottam az ajtót, megláttam, hogy Bella ál előttem. Bár már előtte is tudtam, hisz senki gondolatát sem hallottam. Átöltözött valami kevésbé elrabolt ruhába arca kis mosolyt rejtett. Ajka pedig... Ajka pedig egy olyan beszélgetést kezdett, amire sose gondoltam volna:
- Szia! Nem akarok zavarni, csak azért jöttem, hogy... talán van kedved beszélgetni... Vagyis igazából azért jöttem, hogy megköszönjem, amit értem tettél.
Látszott rajta, hogy zavarban van, főleg mikor a tárgyra tért. Innen látszik, hogy nem szereti, ha gyengének állítják be. De nem kell beállítani... mert ez a szépség egy igazi amazon. Aki bármire és bárkire képes vigyázni.
- Nincs mit... Te is utánam jöttél volna! - mosolyogtam rá.
Az értelmetlen levegő a torkán akadt és visszafojtott lélegzettel nézett... Maszatos az arcom vagy mi van?
- Bemehetek? - kérdezte meg végül, mikor újra levegőt tudott venni.
Ezen újra elmosolyodtam, majd elálltam az ajtóból és beengedtem a vendéget. Bella kecses léptekkel táncolt be, egyenesen az ágyra. Halkan becsuktam mögötte az ajtót és leültem mellé.
- Szeretném valamivel meghálálni, hogy megmentettél.
- Már mondtam, hogy nincs mit és ne hálálkodj. Biztos vagyok benne, hogy te is megtetted volna értem. Szóval hagyjuk! - vontam vállat.
- Szóval annyiban akarod hagyni? – kérdezte felvont szemöldökkel.
- Igen, ezt szeretném. Annyiban hagyni a hálálkodásod.
- Megfontolom – biccentett.
Hitetlenkedve felnevettem. Hihetetlen ez a csaj!
- Remek – helyeseltem.
Mindketten magunk elé meredtünk – kifogytunk a szavakból.
- Na, és… - kezdeményeztem a beszélgetést. – Miről szeretnél dumálni velem?
- Hogy dumálni? – kérdezett vissza.
- Igen. Tudod Bella, a dumálni szó azt jelenti vámpír-szlengül, hogy beszélgetni… kommunikálni… mozgatni a szádat, miközben rezegteted a hangszálaidat… – világosítottam fel egy féloldalas mosoly kíséretében.
Grimaszt vágott, majd halkan megszólalt:
- Imádom, mikor így mosolyog!
- Tessék? – Majdnem felkuncogtam.
Vékony kezét a szájára tapasztotta.
Valami érthetetlent motyogott kezével a száján. Gyengéden lesimogattam a jobb kezét telt ajkáról, és végigsimítottam rajta.
- Hogy mondod? – kérdeztem udvariasan.
- Ezt ugye most nem mondtam ki hangosan? – ismételte rebegve.
- Isabella, ugye nem akarod, hogy hazudjak neked? – mosolyogtam.
Lerítt róla, hogy nagyon zavarban van. Valahogy el kell terelnem a gondolatait…
- Mondd csak Bella – kezdtem csevegő hangnemben. – Szereted az alvadt vért?
Erre felnevetett – elbűvölően, csilingelően. Arcán édes kis gödröcskék jelentek meg. Tökéletes fogsorán megcsillant egy pillanatra a szobába beszűrődő gyér fény.
A jókedve akarva-akaratlanul is átragadt rám.
- Megnevetettél – szólt rám vádlón, mintha bűn volna.
- Nem volt szándékos – mentegetőztem. – Komolyan kérdeztem!
Erre megint felnevetett – nem hitt nekem.
- Tényleg! – bizonygattam.
- Oh. – A kacagása elakadt a torkán.
- Nem mondod, hogy még nem próbáltad ki ezt a vérbeli amerikai vámpírszokást? – nevettem.
A fejét ingatta. Tekintete alapján a gondolatai messze jártak.
- Akkor ideje, hogy véget vessünk ennek! – jelentettem ki.
- Te meg miről beszélsz? – kérdezte óvatosan. Olyan volt mintha arra számítana, hogy bekattanok, vagy megeszem a kínai kajás csávót…
- Ugyan már Bella! Bízz egy kicsit bennem!
- Hát, nem is tudom… - Habozott.
- Ne gondolkozz! Csak gyere! – Azzal kézen fogtam, és kivezettem a házból. Útközben gyorsan felkaptam a nappaliban lévő asztalról egy öngyújtót; nem árt, ha ez ember óvatos, és legalább kéznél van, ha égetni kell valamit.
Gyors pillantást vetettem zongorámra. Még mindig ugyanolyan tökéletesen festett, mint mikor megláttam a boltban – hiszen vigyáztam rá. Nem hagytam, hogy akár egy apró porszem is bemocskosítsa. Emmett persze mindent megtett, hogy még ezt a kis örömöt is elvegye tőlem… Egyszer leragasztotta a fehér billentyűket, a feketékbe pedig festékpatront tett; így mikor lenyomtam a fisz-t billentyűt, a festék egyenesen a képembe fröcskölődött… Beteges… Na, persze ezt is nekem kellett eltakarítani, mint általában… Esme felajánlotta, hogy segít, de nem hagytam. Ez az én zongorám! Majd én karbantartom.
Megráztam a fejem, hogy még az emlékét is kitöröljem. Ja, bárcsak ilyen egyszerű lenne…
- Mi az?
- Semmi. Csak… Á, mindegy. Hagyjuk – feleltem.
- Naaa… Ne már! – nyaggatott. – Tudni akarom! Ki vele!
- Jaj, Bella! Csak ránéztem a zongorámra! Nyugi – vigyorogtam. Égnek emelte a szemét, majd az öngyújtó felé biccentett.
- Megnézhetem?
- Persze. De nem nagy cucc… - Szó szerint kitépte a kezemből.
- Hmm… Szóval bejönnek ezek a… nők? – kérdezte az öngyújtón lévő meztelen lányra mutatva.
- Khm… Nem igazán… Ez… ez… Emmetté – magyaráztam.
- Ja, persze. Emmeté… - morogta.
- Talán probléma? – kérdeztem kissé élesebben, mint szerettem volna.
- Talán nem ilyen nőkre kéne verned a nyálad – sziszegte -, hanem…
- Hanem? – kiabáltam.
- Nem érdekes! – üvöltötte vissza. Megfordult és szaladt volna vissza, de megragadtam a karját.
- Isabella – sziszegtem.
- Hagyj békén! – vicsorgott.
- Nem hagylak. Nem azt nem tehetem… - Ahogy halkultak a szavaim, úgy lazult a szorításom is a karján. Szemei csillogtak, mint ezernyi gyémánt – mintha sírna.
- Miért? – A hangja remegett.
- Mert…
- Meglepetééééééééééééééééééééééééés! – kiáltotta Alice.
- Alice, te meg, hogy kerülsz ide?! – mondtuk egyszerre, ő sziszegve, én inkább megkönnyebbülve. Huh, erre a kérdésre még ki kell találnom egy frappáns választ. Lehetőleg hihetőt…
„Szívesen” – morogta gondolatban.
- Kösz – hadartam, ahogy csak tudtam, hogy lehetőleg Bella füléig ne jusson el.
- Mit is? – Na bakker!
- Az öngyújtót – felelte helyettem apró húgom. – Bocs, Edward, de csak ilyen ocsmánysággal a közepén volt kapható… - magyarázta. „Szívesen” – ismételte. Erre csak a szememet forgattam.
- Oh. – Bella ismét zavarba jött. – Sajnálom Edward, én…
- Én, öhm, nem is zavarok, csak egy-két ingért jöttem. Emmett és Jasper megint versenyeztek… Na, nem mintha, ahhoz… Na, mindegy – legyintett, majd gyors szellőként fellibbent az emeletre.
- Áll még a kajaajánlat? – kérdezte Bella, huncut vigyorral az ajkán.
- Naná hogy! – feleltem én is mosolyogva. Mintha, mi sem történt volna…
Megint kézen fogtam, és kivezettem a házból. Lementünk a pincébe a kimondottan ilyen alkalmakra tartogatott serpenyőért, mire Bella furcsa, kíváncsi tekintettel nézte tevékenykedésem.
- Az meg minek?
- A kezeden akarod megsütni? – kérdeztem kuncogva.
- Oh. – Már megint ez az „Oh”! Ma legalább háromszor mondta! Ez majdnem olyan idegesítő, mint a tény, hogy én ezen agyalok, plusz még hogy zavar is… Azt mond, amit akar.
- Bella én… - Úgy éreztem nem bírom tovább! Muszáj elmondanom neki!
- Igen? – lehelte csillogó szemekkel.
- Én… én… nem találom a szavakat… - suttogtam.
- Miért? – Hangja akár egy félbeharapott sóhaj.
Kérdését elengedtem a fülem mellett.
- Gyere! - Kimentünk a pincéből, egyenesen az erdőbe.
- Inkább mond, mit akarsz! – fakadt ki. Kitépte magát a kezemből és fájdalmasan nézett rám.
- Nem lenne egyszerűbb, ha mutatnám? – leheltem, majd mellé futottam úgy, hogy a testünk épphogy összeérjen.
- Mit is akarsz mutatni? – rebegte.
- Halvány sejtés? Nincs? Nagy kár – csókoltam bele a nyakába.
- Edward, ezt nem…
- Hogy mondod? – mormoltam fölfelé haladva a nyakán. Elértem a fülét, és óvatosan ráleheltem.
Felsóhajtott. Nem idegesen. Ez nagyon is kéjes sóhajnak hangzott.
- Te akartad – morogta. Szemei feketévé színeződtek.
Megmarkolta kétoldalt az ingem és háttal nekidöntött egy fának. Arcával egyre közelebb hajolt hozzám, majd óvatosan lesimogatta ajkával az egyik szemhéjamat. Nem tudnám megmondani melyiket. Pillanatnyilag azt sem tudtam, hogy hívnak…
- Edward – suttogta. Á, szóval ez a nevem…
- Te lány! – suttogtam vissza.
- Te lány? – morcosan ráncolta a szemöldökét.
- Én, öhm…
- Bellának hívnak – világosított fel, miközben arcát a mellkasomnak döntötte. Puha ajka a pamut pólóba zárt felsőtestemet kényeztette. Ezúttal én állítottam meg.
- Bella… ne…!
- Már késő – mormolta.
- Akkor legalább… ne egy fának dőlve… - Megpróbáltam visszatolni a házba. Többé-kevésbé sikerült is.
- Bella – szóltam rá. Felsóhajtott, majd hagyta, hogy felvonszoljam a szobába.
- Most pedig – kezdte, mikor felértünk. Gyengéden magával húzott a széles, arany nagyágyra.
- Most pedig? – ismételtem.
- Jól tudod, mi jön – húzta félmosolyra ajkait.
- Nem… nem hiszem… úgy értem… én nem… - motyogtam össze-vissza.
- Ssh! – Apró mutatóujját az ajkamra tette.
- Tudod, mi jön? – ismételte, ezúttal őszinte kérdésként.
- Nem.
- Ne hazudj nekem – kérlelt gyengéden.
- Igen.
- Akkor, miért nem szeretnéd? – Szörnyen megbántottnak tűnt. Meg szerettem volna vigasztalni, de nem így…
- Nem tudom Bella, hogy erre mit kéne válaszolnom… - kerestem a szavakat.
- Talán azt, hogy: AKAROM!
Fényes barna haja úgy omlott szét az ágyon akár egy glória, amit az angyalok viseltek. Akartam! Isten a tanúm rá, hogy akarom, de nem így, nem most és nem itt! De főleg nem a történtek után.
- Biztos vagy benne, hogy ezt akarod?
- Száz százalékosan biztos vagyok benne - felelte elszánt arccal.
Ajkai kicsit szétnyíltak, szinte hívogattak. Lassan feltápászkodtam, így valamennyire felé kerültem. Végignéztem a testén, majd mosolyogva válaszoltam.
- Akkor akarom.
Erre Bella is elmosolyodott, majd szemét behunyva fogta meg az arcomat és...
