4. fejezet - Edward

Na, aki nem hitte, hogy felrakom az nagyon szégyellje el magát!:D

Én megtartom, amit megígérek!

Szóval, nyugi, ha a frissre vártok, mert attól nem íródik meg, hogy ti azt akarjátok chat-en!:)

Ivi:

Borzalmas volt Bellát így látni. Szinte mozogni se tudott. És, ahogy végignéztem Leah gondolataiban, hogy mi történt. Legszívesebben azonnal kitekertem volna a nyakát. Az volt a szerencséje, hogy Bellának gyors fuvar kellett. Máig nem értem miért kellett kimennem, mikor Carlisle kitisztította Bella sebeit. Hisz Emmett és Jasper bent maradhatott. Akkor én miért nem? Nekem miért kellett kijönnöm? Már indultam a szobámból Carlisle irodájába, mikor Alice jelent meg előttem. Az ajtóban megtorpant, majd leült velem szemben a földre.

- Edward! Carlisle nem azért küldött el mert nem bízik benned. Nem halottad mikor kiabáltam neked? Ott álltam melletted és mondtam, hogy menj ki. Carlisle csak segített.

- De miért? Én miért nem segíthettem?

-Volt egy látomásom. Láttam benne, hogy ha bent maradsz megtámadod Carlislet.

- Ugyan már Alice. Miért tennék ilyet? -horkantam fel.

- Mert hidd el, rosszabb lett volna, ha láttad volna Bella arcát mikor sikítozott. Rosalie így is alig tudott lefogni téged a nappaliban. És eltörted az asztalt, ami az utadba állt.

- De miért? - bámultam rá értetlenül.

Erre csak felnevetett, mintha olyat kérdeztem volna amit egy hülye is tud. Én meg csak bambán néztem.

- Ezt nem hiszem el Edward. Rajtad és Bellán kívül már mindenki rájött. Ne add itt a hülyét. Kérlek.

- Alice. Nem adom a hülyét, egyszerűen nem tudom miről beszélsz. Miről nem tud Bella meg én?

- Edward. A vak vámpír is látja, hogy te beleszerettél. - kacagta.

Tessék? Beleszeretni? Én? Bellába? Az lehetetlen. Nem szerethettem belé. Hisz még egy hete se ismerem. Az lehetetlen. Hisz ő azt az Anthonyt szereti. És megfogadta, hogy sose lesz szerelmes. És én Volturi se szeretnék lenni. És és engem tuti em fogadna el Aro. Hisz vegetáriánus vagyok. Bár hamarosan Bella is az lesz. De azt se tudom, hogy ő mit érez irántam.

- Alice, ne nevettes. Ez hülyeség.

- Már miért lenne? Szerinted a szerelem nevetséges?

- Nem. Az a nevetséges, hogy én szerelmes vagyok.

- Már miért lenne az nevetséges? -kérdezősködött.

- Mert nem vagyok az és kész.

- De az vagy. Vannak bizonyítékaim. Például ma este. Legszívesebben megölted volna Leah-t mert bántotta a számodra világot jelentő személyt. De mivel az a személy előbb ellátásra szorult. Hazahoztad. És most itt ülsz és azon gondolkodsz miért nem maradtál vele. Röviden.

- De.

- Nincs semmi de. Te szerelmes vagy. Én pedig imádom Bellát. Úgyhogy ne ellenkezz. Te szerelmes vagy és kész. És én ennek mérhetetlenül örülök.

- Ne örülj Alice. Attól még, hogy én szeretem nem jelenti azt, hogy ő is szeret. És ez csak a kisebb probléma. A nagyobb, hogy Bella egy Volturi, és nem is akármilyen Volturi.

Lana folytatása:

- Ne aggódj, Bella szeret téged. És a Volturi nem probléma. Esme és Carlisle biztosan örökbe fogadják. Mellesleg, szerintem Bella lemond hercegnői kiváltságaitól érted. – mondta bízatóan.

„Jaj, Edward, ne aggódj már! Én szurkolok nektek!” – vigyorgott rám Alice.

- Mért nem mondtad ki ha… - kérdeztem volna, de megjelent Emmett.

Rávigyorogtam Alice-re.

- Na, miről maradtam le? – vigyorgott ránk.

- Semmi különösről. – felelte Alice. – Amúgy, az előbb egy grizzly futott el a ház előtt.

- Mi? – kapta fel a fejét Emmett. – Akkor még nem járhat messze!

Lerohant a lépcsőn, és kiszaladt a házból.

- Gyere, csak vissza, úgy is elkaplak! – ordította kintről.

Összenéztünk apró húgommal és elnevettük magunkat.

- Ez jó volt, hugi!

Erre a jó heccre összepacsiztunk.

Esme kijött a szobájából.

- Edward! Alice! Mivel nem jött össze a vadászat, el kell mennetek majd megint. Most mentek vagy holnap?

- Most! – jelentette ki Alice. – A farkasok akarnak valamit mondani!

- Honnan tudod? – kérdezte Esme.

- Nem látom a jövőt, a vadászatról. – válaszolta morcosan.

Felnevettem.

Erre ő hátbavágott.

Sunyin vigyorogva dörzsölgettem a hátamat.

Ekkor berobbant Emmett.

- Hát nem eltűnt az állatja? Pedig már egészen elképzeltem, ahogy lüktető vére…

- Menjünk már! – sipította Alice, és az egyik kezével engem, másikkal Emmettet tolta ki az ajtón.

- Sziasztok! Vigyázzatok magatokra! – kiáltott utánunk Esme.

Jasper már kint várt minket Rosalie-val.

Egy autó szereléséről beszélgettek.

De amikor megláttak minket közeledni, abbahagyták érdekfeszítő témájuk ecsetelgetését.

Alice csókot váltott Jasperrel, és így tett Rosalie és Emmett is.

Bárcsak Bella is itt lehetne…

Bárcsak hozzáérinthetném márványsima, tökéletes ajkaihoz az enyémeket…

Bárcsak addig csókolhatnám, míg le nem száll az alkonyat, és azután is…

Bárcsak tudnám, mit érez irántam…

Bárcsak ne ő lehetne a kivétel, a képességem alól… Mért nem lehet Rosalie? Mért nem, annak a gondolatait hallom, akié érdekel is???

Csüggedten néztem magam elé.

Néztem, ahogy a szél játszik a vékony fűszálakkal, lehullat néhány virágszirmot, felkap egy kis virágport, és elszállítja a messzi végtelenbe…

- Edward. – nézett rám kedvesen Alice. – Jól vagy? Mehetünk?

- Igen, persze. – erőltettem mosolyt az arcomra.

- Na, akkor rúgjunk szét néhány vérfarkas hátsót! – lelkesedett be Emmett.

- Ha lehet, inkább mentálisan oldjuk meg a problémát. Csak, ha nagyon elfajul a helyzet, akkor kéne erőszakhoz folyamodni. Létszámfölényben vannak. – mondta gyakorlatiasan Jasper.

- Hé – böktem oldalba -, azt hittem, csak újszülöttekhez értesz. Felcsaptál kutyaidomárnak is, amíg nem ismertünk? – hecceltem.

- Vérfarkas vagy újszülött, egy kutya. Mindegyik csak az erejében bízik, és hamar megvadul. – nevetett Jasper.

- Ez igaz. – ismertem el.

„Vérszívó, Sam beszélni akar veletek. Találkozunk 5 perc múlva a Calawah folyó hídjánál. Ne késsetek!” – hallottam meg Jacob Black gondolatait.

- Találkozni akarnak. Öt perc múlva, a Calawah folyó hídjánál. Azt mondták, ne késsünk. – nevettem el magam a végére.

- Ch. Majd pont mi fogunk késni. – horkant fel Rosalie. – Majd én megtanítom azoknak a neveletlen korcsoknak…

- Tudjuk Cica, hogy egy csapással mindegyiket leütnéd. – biztosította Emmett.

- Szemtelen dögök. – morogta.

- Szerintem erre céloztak. – kacsintottam Rosaliera.

Ő erre csak hátradobta szőke fürtjeit és megindult úti célunk felé.

- Mindig rátok kell várni? – hitetlenkedett.

- Majd meglátjuk, ki ér oda előbb. – nevettem fel, és futásnak eredtem.

Hallottam, hogy ott lohol a nyomomban, ezért még gyorsabb tempóra kapcsoltam.

Útközben – mivel nagyon nem kell figyelnem, hogy hova „lépek” -, a fákon, a sárguló faleveleket vizsgáltam.

Az egyik faágon megláttam egy „csapat” gyönyörű kék virágot.

Rögtön Bella jutott az eszembe.

Felugrottam az ágra és leszakítottam az egyik virágot.

Óvatosan a zsebembe dugtam, ügyelve arra, hogy a virág ne sérüljön meg.

Legalább a testem hűti.

Talán nem fog kiszáradni, mire hazaérünk…

Alice utolért és egy fehér színű szalagot nyomott a kezembe.

- Láttam. Nagyon fog örülni neki. Köss rá masnit! – utasított.

Rákötöttem a világra a szalagot, és megpróbálkoztam a masnival is, de nagyon nem sikerült.

- Alice, segítenél? – kérdeztem, elszakítva a szemkontaktusom a bonyolult csomókról.

De pöttöm húgom, már eltűnt.

- Alice? Ugye nem akarod, hogy így adjam oda neki? – méltatlankodtam.

Kísérteties kuncogást hallatott valahonnan messziről.

- Alice. Te kis bosszantáspamacs. Törpilla vigyázz magadra… - morogtam.

Elkezdtem futni a hang irányába.

Hamar megtaláltam bosszantóm rejtekhelyét.

Egy terebélyes tölgyfa mögött bújt el.

- Úgyis elkaplak. – incselkedtem.

Erre a kijelentésemre futásnak eredt.

Gyorsabb lévén, hamar utolértem.

Elkaptam a lábát, és beledögönyöztem a mohával borított földbe.

Halkan viháncolt a karjaimban.

- Engedj el! Tönkre teszed a ruhámat. – nevette.

- Hogy mondod? „Igen, Edward. Persze, hogy segítek neked masnit kötni.” – mondtam lányhangon.

De Alice hallgatott.

- Halljam! – kuncogtam.

A fejét rázta.

Játékosan beleharaptam a combjába.

- Még mindig így gondolod?

- Igen!

- Hihetetlen nőszemély. – morogtam.

Felkaptam a hátamra és elszáguldottam vele a hídhoz.

Épp időben.

- Hol voltatok? – kuncogott Emmett.

- Nem akart segíteni, masnit kötni. – vontam vállat.

Emmett öblösen felnevetett.

Ekkor megérkeztek a vérfarkasok.

„Hű… Érzed te is Ed? Fél perce sincsenek itt, és máris büdös van.” – gondolta Emmett.

- Nem változtok emberré? – kérdezte Jasper, és mindenkire küldött egy nyugalomhullámot. – Úgy mégis csak egyszerűbb lenne kommunikálni.

- „Jó ötlet.” – kommentáltam Sam gondolatát.

Elvonultak, majd rá 5 percre visszatértek emberi alakjukban.

- Köszönjük. – mondta Jasper.

- Így egyszerűbb. – magyarázta Sam.

- Szóval, mi a döntésetek? Bellát nem hoztuk el, tudjátok elég ramaty állapotban van. Egy ideig nem fog ide jönni, úgyhogy megmondhatjátok Leah-nak, hogy… - adtam utat felgyülemlő mérgemnek, de Alice félbeszakított.

- Megértjük Leah nézeteit is… Tudjuk, hogy milyen nehéz neki, de… kérjétek meg, hogy a jövőben legyen szíves magát távol tartani az új családtagunktól.

- Emiatt nem kell aggódni. – mondta Sam. – Ugyanis Leah megszegte a szerződést, és ezért fel kell adnia a farkaslétet. Köszönjük, hogy nem akartok fegyverkezni velünk.

- Nagyon helyes. – helyeselt Emmett.

- Biztos nem túl szigorú ez az ítélet? – kérdezte Alice.

- Nem. Kap 1 hetet, hogy még „kiélvezze”, aztán fel kell adnia. – vont vállat Sam.

- Akkor ez rendben is van. – mondta Rosalie. – Akkor mi megyünk is.

- Béke veletek!

- After Safe veletek! – intett búcsút Emmett.

- Hasonlókat neked is Gozzilla. – morogta Jacob.

A farkasok elfutottak.

- Na. Akkor induljunk!