7. fejezet - Meglepetések sorozata

- Mindig ezt csinálják? – nevette Emmett.

- Mennyi kazetta lehet még Volterrában? Biztos az összes boltot kifosztották – kuncogott Alice.

- Biztos jó sok a szabadidejük – mormolta Esme.

- Nem tisztelik senki magánéletét. Viccet csinálnak mindenből, amiből lehetséges, márpedig ők nem ismerik azt a szót, hogy lehetetlen. De imádom őket! Jobb „testvér” náluk a világon nincs.

- Hiányoznak? – suttogta Edward.

Erőltetetten elnevettem magam. Hogy lehet ilyet kérdezni?!

- Hogy hiányoznak-e? Hogy hiányoznak-e? Hogy kérdezhetsz ilyet?! Persze, hogy hiányoznak! Mindennél jobban! El sem hiszed, mennyire szeretném, ha most ők is itt lehetnének! – ordítottam.

- De ezek betegek! Nézd, mit csináltak a szobáddal!

- Edward… - suttogtam megtörten. – Hogy mondhatsz ilyet? Ők mégis csak a családom…

Könnyek nélkül zokogni kezdtem. Lerogytam a földre.

Edward nem szereti a családomat… Edward szerint betegek… De miért is érdekel ez engem ennyire? Miért zaklatnak fel a szavai?

Isabella! Ne is törődj vele! – nyugtattam magam.

- Hát ezt jól megcsináltad! – Alice szemrehányó hangja, valahogy nagyon is kedvemre való volt.

- Nyugalom, Bella! – simogatta meg a fejemet Alice. Biztos előre látta, ha a hátamhoz nyúl, én kipurcanok. – Kitaláltam mit teszünk! – sipította boldogan.

Edward jó hangosan felnyögött.

- Alice nem hiszem, hogy ez egy jó ötl…

- Jaj, Edward… - tromfolta le a testvérét.

- …et – fejezte be a megkezdett mondatát.

- Miből hagytatok ki? – suttogtam elég zaklatottan.

- Elmegyünk vásárolni! – ujjongott.

- Mi? – a hangom két oktávval feljebb szökött. – Most ugye csak viccelsz?!

- Nem, dehogy! Ilyenekkel nem szoktam viccelni! Egy kiadós vásárlás majd felvidít!

- Ja, pont az fog… - morogtam.

- Úgy bizony! – helyeselt, és olyat mosolygott, hogy biztos vagyok benne; Alice egy Colgate-os reklámban nagy sikert aratna…

- Alice… nem maradhatnék itthon? Még mindig fáj a hátam és… - az az igazság, hogy a hátam egyáltalán nem fájt. Most. De ha egyfolytában ruhát próbálgatnék fel és le, szerintem nem ez lenne a helyzet.

- Oh – szisszent fel Edward. – Bella – fordult felém -, ez a tiéd – nyújtott oda egy virágot.

- Kösz, de mért is kapok virágot?

- Hogy, jobban gyógyulj! – kacsintott rám.

- Biztos.

- Bella, mért nem veszed észre, hogy… - kezdte Emmett, és közben sunyin vigyorgott. Bármit is gondolt Edwardot nagyon felzaklatta.

- Emmett, kérlek, állj le! Kikészítenek a perverz gondolataid… - morogta.

- Menjünk vásárolni! – vágott közbe Alice.

- Ne már – sóhajtottam lemondóan.

- De, de – vigyorgott Alice.

***

- Bella, vedd már fel!

- Nem, Alice, ezt nem teheted! Mért pont ezt?! – szörnyülködtem.

- Jaj, Bella ne nyafogj már! Mindjárt itt a nyár! Farmerban akarsz strandra menni?

- Nyár? Strand? Nem tudom Alice, neked fel tűnt-e már, de itt se strand nincs, se nyár. Csak eső és pocsolya, és eső… és még több eső!

Alice – gondolom – megforgatta a szemeit.

- Vedd fel! – erőszakoskodott.

- Te, Alice, mért is kell felvennem? Hiszen, ha úgy is te nyersz, akkor már előre láttad, hogy áll rajtam, szóval nem kell felvennem… - próbáltam meggyőzően érvelni, holott fogalmam sem volt mit mondok éppen. Túlságosan lefoglalt, hogy a ruhában szörnyülködjek.

- Isabella! Ha nem lesz rajtad a ruha két percen belül, akkor én… - kezdett fenyegetőzni.

- Jó, jó! – hagytam rá. Jobbnak láttam, ha feladom a harcot, bár voltaképpen nagyon is érdekelt, hogy Alice vajon mivel fenyegetne meg.

Elmorgott egy „de siess”-t, de végre békén hagyott.

Gyorsan felküzdöttem magamra a ruhát, és amint az utolsó ráncot is kisimítottam, Alice elhúzta a függönyt.

- Csodásan áll! – tapsikolt. – Megvesszük!

- Remek – morogtam.

- Jaj, örülj már egy kicsit! – noszogatott.

- Hurrá… - motyogtam.

Elhúzta a száját, de tovább nem próbálkozott.

Amikor mindenki a pénztár köré gyűlt, Edward hangosan felnyögött. Kérdően néztem rá, de ő csak megrázta a fejét, majd egy gyilkos pillantást vetett Alice felé.

Később, mikor hazaértünk, és felfutottam a szobámba, furcsa hangokat hallottam az egyik szobából.

Elindultam a hang irányába. De azt hiszem jobban tettem volna, ha a szobámban maradok… Amikor benyitottam, ez jutott eszembe: „Megspórolhattad volna ezt az élményt magadnak, Bella.”

Emmett – hál’ Isten ruhában – egy Rosalie-ra hasonlító guminőt nyalogatott, és még sok minden mást is csinált vele, de inkább nem részletezem…

- Bo… bocsi – dadogtam és gyorsan kislisszoltam ebből a rémálomból.

És akkor még balszerencsém nem ért véget…

- Bella, te mit kerestél a szobánkban? – kérdezte Rosalie kissé csodálkozva, haragosan és mégis érdeklődve.

- Öhh… Rosalie… szerintem…

- Hé, Bella, kérlek, ne szólj Rose-nak… - jött ki az ajtón Emmett. Pechjére még mindig nála volt a gumibaba…

- Oh, szia cicám!

- Emmett! Befelé! Most! – rendelkezett Rosalie.

- Igen is.

Most biztos elkuncogtam volna magam, ha itt lenne velem Edward. Hogy mi? Edward? Mért gondolok mindig rá?! Ááá, ez már olyan idegesítő… Gyűlöllek, Edward, mert mindig rád gondolok! Ami persze hülyeség, majdnem ugyanolyan, mint itt veszekedni magammal…

Vajon, mit csinálhatnak most Volterrában? Elmosolyodtam, mert igazából nagyon is tudtam mit csinálnak ott. Felix, Demetri és Alec épp Jane-t idegesíti, Heidi nézegeti magát a tükörben, Aro a világuralmon gondolkozik, Caius azon, hogy épp kin lehetne bosszút állni, vagy hibáztatni valamiért, Marcus pedig unatkozik. Szokás szerint.

- Bella – szólított meg lágyan Esme.

- Igen?

- Hogy vagy?

Először nem értettem, mért kérdezi.

- Oh. Köszönöm, már jobban – kapcsoltam.

- Ennek örülök, kedvesem.

Egymásra mosolyogtunk és a nem dobogó szívem a szívébe zárta ezt a kedves teremtést. Örökre.

- Anya – bukott ki belőlem. Mert tényleg így éreztem. Annyira odaadó és kedves volt, hogy más szó nincs is rá.

- Oh – ölelt meg.

Annyira meghitt volt ez a pillanat, mintha tényleg anya és lánya ölelkeznének. Majdnem elfeledtette velem, Emmett-es emlékemet. De szerintem ezt soha nem fogom elfelejteni… Bár kétségkívül a vámpírmemória miatt nem tehetem, de egy biztos; ez az emlék örökké megmarad.

Esme-vel ölelkezni nagyon kellemes volt. Mintha az alvós mackódat ölelnéd, ami tele van drótokkal. Kemény volt, de mégis puha. Furcsa volt, de mégis kellemes. Idegen volt, de mégis oly közeli.

Hirtelen nagyon elveszettnek éreztem magam, amikor elengedett.

- Bella ez nagyon kedves volt tőled! – mondta Alice.

Elmosolyodtam.

- Elragadtak az érzéseim…

- Azok mással is elragadhatnának… - kuncogott Jasper, mire Alice oldalba bökte.

- Jaj, hol van már ez a csigavámpír… - morogta Alice magában.

- Kiről beszélsz? – kérdeztem értetlenül. Hiszen mindenki itthon volt… Carlisle a dolgozószobájában, Rosalie és Emmett beszélgetnek…, Esme itt van velem a lépcsőn, Alice és Jasper a lépcső aljában ácsorognak, és Edward… Tényleg… hol van Edward? Talán egy nővel van? Egy nővel, aki nem én vagyok?! Állj! Bella, Edward azt csinál, amit akar! MI NEM VAGYUNK EGYÜTT! Azt csinál, amit akar!

- Alice olyan idegesítő vagy – Edward morogva lezökkent a kanapéra. Bronzvörös hajában esőcseppek csillogtak.

Alice csilingelő hangon felnevetett.

- Ez most nem az én érdekem – nevette.

- Ez igaz – ismerte el. – De nem Bella kért meg, hogy vegyek.

- Mit? Miről beszéltek?

- Befestjük a hajadat! – ujjongott Alice.

- Mi? Az enyémet biztos nem! Az kizárt dolog!

- Jaj, ne már Bella, a barna sokkal jobban áll neked! Láttam – győzködött.

Jó hangosan felsóhajtottam.

- Csináld! – nyögtem és lecsuktam a szemem.