8. fejezet - Tükörkép

Közös iromány:D

- Ééééééééééééééééés...Nyisd ki a szemed! - ujjongott a hátam mögül Alice.

Végig csukott szemmel tűrtem, hogy Alice a hajamat gyötri. Persze ha csak egy mukkot is megszólaltam barátnőm hideg akaratos hangja a „hagyd, hogy tegyem a dolgomat”-t válaszolta. Most viszont lehull a lepel és felfedi a művét. De jó! Ezt nem lehet erőszaknak felfogni? Bár akaratom ellenére történt, de nem ellenkeztem. Most már mindegy.

- Bella, nyisd már ki a szemed! - morogta barátnőm.

- Alice hagyd már. Akkor nyitja ki, ha akarja! - hallottam meg egy gyönyörű hangot.

Rögtön felé fordultam és kinyitottam a szemem, hogy megbizonyosodjak biztos ő-e az. De igen. Edward állt az ajtóban és engem nézett. Aranybarna szemei teljesen befeketedtek miközben az arcomat vizsgálta. Úgy skubizott mintha egy szellemet látna, vagy valami rohama lenne.

- Ed...

Azt akartam mondani: „Edward jól vagy?”, de csak épp emeltem a lábam, mikor a háta mögötti szobában álló tükörből egy nő nézett rám vissza. Pontosan úgy nézett ki, mint én leszámítva azt, hogy az arcát sötétbarna haj keretezte. De ettől olyan kedves lett, mintha csak kislány lenne. Mellette a majdnem feketés-arany-vörös szem csodásan állt. De olyan ismerős volt ez az arc, mintha már láttam volna valahol.

„ Egy tükör előtt állok egy ismeretlen szobában, és valami régi kis dallamot dúdolgatok, miközben lófarokba kötöm a hajam. Kicsivel világosabb barna hajjal nevetgélek a tükörbe, majd megfordulok és az ajtó felé indulok. A szoba ahol álltam elég kicsi, de nagyon otthonos. Egy óriási ablak van a jobb oldalon, egy ágy, szekrény és körülbelül ennyiből áll a szoba. Nem épp a leggazdagabb család sarja voltam. Térdig érő, fehér egybe ruhát viseltem, ami az 1900-as évek elején volt divat. Nevetgélve lépkedtem ki a szobából és egy másikba sétáltam, az ebédlőbe. Egy nagyobb asztal állt a közepén ahol már két személy ült.

- Jó reggel apu, anyu! - köszöntem.

- Ó, Bella kincsem! Neked is jó reggelt - mosolygott rám vissza a nő.

- Jól aludtál Bells? - kérdezte apu.

- Tökéletesen - sétáltam hozzájuk, és leültem az egyik üres székre.

- Mit csinálsz ma, drágám? - kérdezte anyu.

- Anthonyval elmegyek sétálni, ha nem baj anyu.

- Persze, hogy nem. Az a fiú nagyon kedves. Bármikor elmehetsz vele.

Már csak azzal, hogy kimondtam a nevét valami borzalmas honvágyam támadt. Bárcsak itt lenne velem! Nyugalom Bella, mindjárt ideér.

- És hova mentek? - kérdezte apu az újságjából felpillantva.

- Igazából nem tudom. Anthony meglepetésnek szánja - vettem fel az előttem lévő kenyeret.

- Vigyázz magadra kicsim, és ha lehet, ne ess el olyan sokszor - kérlelt anyu.

- Jó majd meg látom, mit tehetek… - morogtam, mire anya elmosolyodott.

Néhány percig csak némán meredtem a fenyőfa asztalra, majd a szívem nagyot dobbant, amikor váratlanul halk kopogtatást hallottam.

- Megyek – futottam az ajtóhoz vigyorogva.

A szememet, érthetetlen okokból becsuktam és úgy nyitottam az ajtót.

- Szia. – Hallottam a hangján, hogy mosolyog. - Hogy vagy ma reggel?

- Hello. Jól köszönöm. Most már. – Ujjaimmal nevetve kitapogattam testét, és amikor megtaláltam, amit kerestem, ajkam felkúszott a mellkasán, a torkán keresztül az ajkaihoz, és türelmetlenül megcsókoltam.

Gyengéden visszacsókolt, majd nevetve eltolt magától.

- Most már én is.”

Az emlék eltűnt, és én visszatértem a boldogtalan valóságba.

- Oh – motyogtam.

- Na, hogy tetszik? – türelmetlenkedett Alice. Úgy tűnik észre se vette, hogy elmerengtem.

- Oh… Ööö… Nagyon… öhm… más.

Alice elhúzta az orrát.

- Nem teszik, igaz? – szontyolodott el.

- Dehogyisnem Alice! Csak… még meg kell szoknom, ennyi az egész.

- Akkor jó! – Újra elvigyorodott. – És most… készítünk rólad egy fotósorozatot!

- Nem! Nem. Nem és nem – ráztam a fejem.

- De! De. De és de – bólogatott nevetve.

- Kérlek Alice! – Már csaknem sírtam, de ez a funkció egy vámpírnál sajnos nem elérhető.

- Jaj, ne csináld Bella csak pár kattintás az egész – győzködött.

- Egyedül leszek rajta? – kérdeztem félve.

- Nem – morogta. – Rajta lesz az egész focicsapat, Jackie Chan és Michael Jackson is. Mégis mit gondoltál? – forgatta a szemeit.

- Emmett? – fordultam az említett felé. – Emmett megtennéd?

- Rám ne számíts! – tiltakozott.

- Jasper? Rosalie?

- Nem! – mondta ellentmondást nem tűrve Alice. – Egyedül leszel rajta és kész!

- Én szívesen elvállalom a feladatot.

- Jaj, köszönöm! – ugrottam a nyakába.

Nem tudtam ki volt ez a nemeslelkű, aki vállalta ezt a lehetetlen feladatot, de hálás vagyok neki.

Aztán kinyitottam a szememet – észre se vettem, hogy becsuktam… jellemző… -, és azzal a meleg, aranybarna szempárral találkozott a tekintetem. Azok a szemek… mintha olvasott volna a gondolatomban, bár tudtam, ez nem lehetséges – hacsak, én úgy nem akarom -, de mégis… ebben a pillanatban ugyanarra gondoltunk. Tudtam, hogy ő is érzi, amit én. Önmagamnak tett eskümet, azt hittem semmi nem fogja feloldozni. És mégis, itt a karjaiban, ezekben a gyengéden ölelő karokban, úgy érzem magam, mintha… mintha, hazaértem volna.

Nem, most már képtelen lennék, rá, hogy elmenjek. Nem mintha akarnék… Soha nem akarom elhagyni őket! Még magamban is alig mertem kimondani, de itt JOBBAN érzem magam, mint Volterrában… Elborzadtam magamtól, hogy így érzek azok iránt, akik „felneveltek” és támogattak egész eddigi életemben. Hogy lehetek ennyire szívtelen… De hiába szidom magam… Tagadhatatlanul így érzem…

Összeroskadtam Edward karjában, aki támogatólag még szorosabban tartott ölelő karjaiban.

- Shh… Bella… Semmi baj – nyugtatgatott. De hogy ne lenne baj? Van baj! Először ejtem Anthony-t Edward miatt, aztán meg arra gondolok, hogy jobban szeretem őket, akiket alig pár hónapja ismerek, mint akiket egy évszázada… Szörnyű vagyok…

- Úristen! – kiáltott fel Esme. – Mi történt?

- Nem tudjuk mi sem. Semmi baja, csak érzelmi sokk érte. Valamiért elborzad saját magától – suttogta elképesztően gyorsan Jasper.

Időközben kicsit visszanyertem az egyensúlyom, de még szükségem volt Edward támogató karjaira.

- Köszönöm – suttogtam.

- Igazán nincs mit – motyogta.

- Nyugi, ő is ugyanúgy élvezte, ha nem jobban. – Nevetett Emmett.

- Emmett Cullen! – sóhajtotta Rosalie.

- Igen, édes? – fordult többszöri feleségéhez nyájasan Emmett.

- Fogd be!

- Na, de…

- Egy szót mondok: guminő!

Ez megtette a hatását, és Emmett inkább visszavonulót fújt.

- És most bocsánatot kérsz! – utasította. Kezdek megijedni ettől a szőkeségtől…

- Na, de…

- Semmi de!

- Sajnálom, öcskös, hogy az igazat mondtam! – sóhajtotta.

- Nem történt semmi, te papucsférj – kuncogott Edward.

- Nem i… Aúúúú…! – Rosalie a fülénél fogva felráncigálta a lépcsőn a nagy mackót.

- Hello, Emmett – motyogtam, mire a többiek felnevettek.

- Ezt most mért kaptam? – nyavalygott Emmett az ajtó mögül.

Egy ruhanemű reccsenése hallatszott, majd Emmett „Ó, már értem!” benyögése, és mindenki inkább elvonult valamerre.

- Öhm… most már elengedhetsz – motyogtam, és roppant bunkónak éreztem magam.

- Rendben – válaszolta, és kétkedve méregette, az - még vámpír létemre is - egyensúlyérzék problémákkal küszködő lábaimat.

- Nem fogok elesni! – ígértem, és nem tudtam eldönteni, hogy megsértődjek-e, vagy igazat adjak neki.

- Hová mész? – mormolta a földnek.

- Csak fel a szobámba.

- Mehetek veled?

- Persze – vágtam rá.

Elindultam felfelé a lépcsőn, és bár nem hallottam, de sejtettem, hogy követ. Még jó, hiszen ő mondta… Komolyan, néha olyan okos tudok lenni!

Amint beléptem az ajtómon, kilibbentem az erkélyre. Az erkélyajtó, üvegből készült, és virág- és gyümölcs mintájú volt a kerete. Sosem csuktam be. Ugyan ki mászna be pont az én erkélyemre?

- Gyönyörű – suttogta Edward lágy hangján a hátam mögül.

Megfordultam, hogy láthassam az arcát.

- Az – hagytam rá, bár voltaképpen fogalmam sem volt róla, mi gyönyörű.

Nagyot nyeltem, mikor tekintetem áttévedt ajkára. Tökéletesre csiszolt gyémánt. Szívesen megkóstolnám, hátha meg tudnám állapítani, hány karátos.

(Edward szemszöge)

Amint beléptünk a szobájába, már kint is volt az erkélyen. Elképesztően kecsesen mozgott. Ilyenkor mindig elfogott a vágy, hogy megérinthessem kecses, hosszú lábait, vagy végigsimítsak puha, lobogó haján.

De tudtam, amit kívánok, lehetetlen. Mert nem sértheti meg Anthony emlékét, meg, ha nem is lenne Anthony, akkor sem szeretne bele egy olyanba, mint én. Egy szörnyetegbe. Eltorzult az arcom. Eszembe jutott az a sok kioltott emberélet, és megborzongtam. Hogy ne vegye észre, gyorsan mögé léptem és ezt suttogtam:

- Gyönyörű. – Fogalmam sem volt róla, mit gondolhat, mire értem, de úgy tűnt neki sem.

Persze rá gondoltam, de ezt ő nem tudhatta. Ha csak megsejtené, mit is érzek iránta… A fene vigyen el Anthony!

- Az – hagyta rám, majd nagyot nyelt.

Nem értettem, mért tette.

Fürkészőn nézte az arcomat, majd ajkamat kezdte el vizslatni. Majdnem felordítottam: „Csak a tiéd! Ne csak nézd! Ízleld is meg!”

Ó, mért gyűlölsz ennyire Uram! Tudod, hogy loptam, csaltam, hazudtam, de ne kínozz tovább, mert felemészt a vágy, hogy megérinthessem ajkammal az övét.

Közelebb hajolt hozzám. El sem hiszem! Isten, meghallgatta könyörgésem!

Szemeimmel fogva tartottam övéit, hogy megbizonyosodjam róla, tényleg ezt akarja-e.

De, nem láttam ott semmi haragot, gyűlöletet, legfőképp nem ellenállást.

Arcunk egyre közeledett a másikéhoz, és én azt kívántam, bárcsak már ott érezhetném ajkát az enyémen.

Már az ajkamon éreztem hűs leheletét, amikor egyszer csak a szeme felpattant, és leugrott az erkélyről. Halk puffanással ért földet, majd elfutott a ködös erdőbe.

Én csak bambán álltam ott, és most jutott el az agyamig, amit láttam. Remélem nem esett baja, mikor leugrott… Edward… Edward… hisz ő is vámpír – emlékeztettem magamat.

Semmi baja nem es…

Az erdőt egy hatalmas sikoly rázta meg. Felismertem. Ez Bella…